Az Amaranthe rajongó énem 13-14 éves koromban élte igazán fénykorát, bevallom azóta nem gyakran veszem elő a zenéjüket. Na nem azért, mert rossznak találnám a popnak és a metálnak azt a különös elegyét, amit a zenekar képvisel, sokkal inkább azért, mert anno olyan szinte rongyosra hallgattam az albumaikat, hogy már újdonságra vágytam. Tegnap jött velem szembe ismét a Nexus c. daluk az egyik éjszaka-van-no-kedv-aludni-szörfözgessünk-youtuben hadjáratom során, úgy hogy kedvet kaptam újra lepörgetni a lemezt.
A The Nexus egyébként a svéd csodabogarak második stúdióalbuma, 3 klip és szintén 3 Single látott napvilágot az albummal együtt. 2008-ban alakult a banda még Avalanche néven, de jogi okok miatt végül Amaranthera változtatták.
Nagyon megosztó zenekarról van szó, elsősorban a műfaji besorolás kapcsán szoktak viták kialakulni. Ebbe a skatulyázási cicaharcba nem is mennék bele, mindenki eldönti magának, hogy minek szeretné őket tekintetni. Számomra az Amaranthe üde színfolt a zenei palettán a behatárolhatatlan, egyedi stílusával:) A másik figyelemfelkeltő tényező az, hogy a formáció három vokalistát tud magáénak, a popos, lágy hangszínű Elize Rydot, a melodikus rockot képviselő Nils Molint( a Nexuson még Jake E. Lundberg ), a hars vokálbetéteket pedig Henrik Englund Wilhemssonnak köszönhetjük ( Nexuson Andreas Solveström ).
Tracklist:
- Afterlife
- Invincible
- The Nexus
- Theory Of Everything
- Stardust
- Burn With Me
- Mechanical Illusion
- Razorblade
- Future On Hold
- Electroheart
- Transhuman
- Infinity
Kedvenceim: 1 ; 3 ; 6 ; 7 ; 10
Erős nosztalgikus érzés kerített hatalmába a lemez hallgatása közben. Ahogy felcsendültek az Afterlife ismerős hangjai, láttam magam előtt a képet, ahogy kicsi Viki esőben sétál haza még általános iskolából, Amaranthet hallgat és dagad a büszkeségtől, hogy a szabályzatot kőkeményen megszegve a telefonját és a fülhallgatóját is becsempészte a zord, egyházi iskola falai közé...és milyen égbekiáltóan rebellis cselekedetnek tűnt ez akkor.
Az Invincible egyike a legsablonosabb Amaranthe daloknak, de akinek bejön a hangzás, nem hiszem, hogy kivetnivalója lesz ezzel. Nekem sincsen, kedvenc jelöltséghez azonban kevéske.
A klipről jut eszembe, annyira tisztelem és becsülöm Elizet, hogy nem hódolt be azoknak a normáknak, amiket a női énekesektől általában megkövetel a zeneipar. Ruhában, valagriszálás és férfiakon lejtett öltánc nélkül is tökéletesen megállja a helyét, szerintem még szexisebb is így, mintha pornószínésznőt játszott volna a videoklipben! A The Nexus pedig teljesen érthető, hogy címadó dallá lett választva, nekem az egyik kedvencem a zenekartól. A hozzá készült disztópikus klip nem mondom, hogy a legegyedibb alkotás a világon, de kétség kívül egy jól sikerült darab.
A negyedik és ötödik tracket nem tartom igazán említésre méltónak, rendben vannak, mint az összes többi dal a lemezen, de nem túl extrásak, számomra legalábbis...ellenben a Burn With Me! Ez a lassabb és melankolikusabb szám szövegileg és zeneileg is nagyon-nagyon közel került hozzám. Nem tudom megmagyarázni, de szeretem, imádom, és ha rám jön a hangulat becsületesen megterrorizálom a replay gombot.
A Mechanical Illusion a zenei aláfestésével, az Electroheart pedig a bohóságával fogott meg. A többi is szívesen-hallgatom-dal, de könnyen elsiklok felettük sajna.
Értékelés: 5/4,5 - Az évek során egy kicsit kikopott számomra az Amaranthe zenéjének a varázsa, de ennek ellenére ez egy klasszul összerakott album. Nem váltja meg a világot, nem is zenei mérföldkő, de az én ízlésemnek kellemes és egyedi.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.